Portré - lelkek szemcséken

Idén leszek ötven éves. Halleluja! De tudod mit? Igazából a kurvaéletbe! Mondják, a grönlandi cápa ennyi idősen ballag a bölcsiből, hát kösz… Akkor nézzük onnan, hogy megtapasztaltam néhány dolgot. Vagy inkább mégse nézzük! Rosszul néz ki, komolyan. Abban a tekintetben mindenképpen, hogy milyen arányban sikerült előnyt kovácsolni ezekből a tapasztalásokból. Elárulom: a meccs eddig úgy áll, hogy hülyeség vs megfontoltság… hát legyen elég annyi, hogy hazai győzelemre nem tudnál fogadni semelyik fogadóirodánál, elsöprő vendéggyőzelemre meg én nem tennék. De egy félidő még hátra van! A fenébe, hadd higgyem már ezt! A szerelemhez is  szükség volt negyevenvalahány évre, hát ki a franc mondja meg, hogy mi vár még rám? Egy biztos: az elmúlt hozzávetőlegesen huszonhatmillió kettőszáz harminckilencezer hétszáz  perc minden egyes eleme meghatározza, hogy ki vagyok ma. Persze ha volna mód, tuti kigyomlálnék jó néhány percet. Beszélnék a nyolc éves önmagammal, hogy ugyan ne rúgjam már ki a kaputámasztó vasrudat, mert az valószínűleg erősebb, mint a hüvelykujjam. Vagy megakadályoznám amikor két éves koromban teljes erőből le akartam győzni az ágy szélét. Az orrnyergemmel. Az eredmény nyilvánvalóan borítékolható volt. És ezer százalék, hogy élnék a lehetőséggel, hogy megfésüljem a fejem egy péklapáttal abban a szent pillanatban, amikor a továbbtanulás gondolata körvonalazódott benne. Csak hát onnantól az már nem én volnék ugyebár. Lehet, hogy most épp’ zongoráznék valahol egy bárban, vagy szteppelnék (na azt mondjuk biztos nem, bármennyire is szerettem volna meggyőzni magam, hogy van hozzá tehetségem). Hát most már ez van, ezt kellene szeretni. Itt ülök és valamiféle értelmes sorrendbe próbálom rakosgatni a betűket egy fotós blogban. Mert az egyik szerelem Tünde, a másik a fotózás. Valószínűleg meg fog ölni, amiért beleírom ebbe a szösszenetbe. És most nem a fotózásról beszélek, az nem öl meg, az megerősít. Kapcsolódni, megismerni, megörökíteni olyan élmény, amit csak az érthet meg, aki szenvedéllyel, ezer fokon égve alkot. Az elejétől fogva az ember érdekelt. Talán ha három tájképet lőttem. Fotóztam macskát, békát, csónakot meg halott virágot, ám végül a portré, az ember felé fordultam. És örülök, hogy azokkal a virágokkal ellentétben az emberek többsége nagyon is életben volt. Akik az objektívem elé kerülnek, mind hozzák magukkal a saját történeteiket, meg persze cipelik a maguk sok-sok percét. Én pedig megpróbálom egyetlen fotóba, egyetlen pillanatba sűríteni mindazt, ami ezalatt a sok-sok perc alatt történt és összegyűlt. Szerelmek, küzdelmek, csalódások, stressz, veszteség, boldogság, öröm. Bizonyos, hogy az első percekben semmi nem látszik ezekből, mert előbb bizony le kell dobni azt az unásig ismert  “rólamúgysemlehetnormálisfotótkészíteni” göncöt. És itt jövök én. Beszélgetünk. Vagy csak hallgatok, mert végtére is nincs két egyforma fotózás. Mondd el, hogy érzed magad! Nem a fotózás miatt, önmagadért és mert engem tényleg érdekel, hogy ki vagy. Hadd örökítsem meg őt! Meg fogsz lepődni, ha sikerül ellazulnod és jól érzed magad közben. Ja és nagyon nem az számít, hogy milyen színű a két szép ablak az arcodon, hogy szerinted baromi nagy az orrod, vagy eláll a füled. Az összképet nem a külsőd határozza meg, hanem az, hogy milyen a lelked, milyen ember vagy, mit hozol magaddal. És attól, hogy éppen milyen szomorúnak vagy boldognak érzed magad. Nem egyszerű, de pont ettől olyan marha izgalmas.

Terveim szerint e helyütt a portrékon kívül beszélgetéseket, történeteket is megosztok majd veletek.